Szombaton kezdődött a 17. Eötvös Kupa. Aznap 4 meccsünk volt. Annak ellenére, hogy csak egyet nyertünk, nagyon jók voltunk, az összes többi meccsen is szoros volt az állás. Néha jött szurkolni a grúz fiúcsapat, olyan aranyosak voltak. Ma reggel szembejöttek velem, amikor mentem a suli melletti boltba, mindenki rám mosolygott, megismertek. :D A döntőbe jutásért játszottak ma, veszítettek, úgy sajnáltam őket, mert nagyon el voltak szontyolodva.
Szombaton az utolsó három meccset egymás után játszottuk, ez eléggé kimerítő volt. Vasárnap reggel, és ma délelőtt is csak egy meccsünk volt. Ezeken már nem hoztuk a kezdeti formánkat, sajnos elvesztettük mindkét meccset.
De szerintem nemcsak a fizikai és szellemi fáradtság volt a probléma, hanem az is, hogy itt, Debrecenben játszottunk, ráadásul a saját sulinkban. A meccsek után a csapat szétszéledt, mindenki ment a dolgára. Más esetben a csapat egész nap együtt lenne, együtt ebédelnénk, nem otthon, egy szálláson aludnánk, nem pedig a saját ágyikónkban. Az ilyen sporteseményeknek csak egy kis részét teszik ki a meccsek, a nap többi részének is megvan a saját feelingje. Az első nap szerintem ezért játszottunk még este 8-kor is olyan jól. És utána, ahogy hazamentünk, valami szétesett, és másnap már nem volt időnk újra összerakni, ahogy ma sem. Jó, lehet, hogy csak túlgondolom a dolgot, de talán azért van benne valami.
Meg persze nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy egyik percről a másikra felálljunk a pályára, és a fáradtság ellenére is teljes bedobással és odafigyeléssel játszunk.
De hihetetlenül jó volt játszani, még akkor is, ha nem minden úgy sikerült, ahogy azt szerettem volna.
És ez a lényeg.
 
Közzétéve ennyi ideje: , szerző: